Október 7. – Olvasós Boldogasszony ünnepe

Az utolsó nagy Mária-ünnep Olvasós Boldogasszony napja október 7-én. Nem véletlen, hogy ez az ünnep Szent Mihály napját (szeptember 29.) követi, amikor is az ember megmérettetik Mihály mérlegén: mi a jó és mi a rossz benne és körülötte, mit tett meg és mit mulasztott el? Az ember ezen időszakban számot adott önmagáról, igyekezett rájönni hibáira, vétkeire, bűneire, amikre gyógyírként az imát javasolták. Ezért is lett a hetedik Mária-ünnep neve Olvasós vagy Imádságos Boldogasszony.

Eredetileg a szüreti mulatságokat is ekkortájt tartották, a Szent Mihály napja utáni vasárnapra időzítették, s még szintén a mérlegelés, a számvetés jegyében bűnbakot választottak: mindenki rá szórta a saját sarát, majd egy alkalmi hóhér szimbolikusan agyoncsapta őt. Ezután csönd támadt, s ebben a csöndben mindenki megtisztult, maga a bűnbak is. Ez a szertartás valójában a megváltást hozta közel az emberekhez, mintegy az utolsó ítéletet előlegezve meg.

Ez a Mária-nap az ima erejéről, az imádkozásról szólt, arról, hogy az ember az ima segítségével megtisztul azoktól a bűnöktől, amiket felfedezett magában a számvetés révén. Ilyenkor az emberek sokkal többet imádkoztak, mint egyébként. Hazánkban különösképpen elterjedt volt Szűz Mária három olvasója – egy háromszor öt részből álló imasorozat, ami a teljes üdvtörténeten végigvezette az embert úgy, hogy az elején és a végén a Mária-minőség fogta közre azt.

Az első, úgynevezett örvendetes olvasónak a fehér rózsakoszorú volt a szimbóluma. Máriát szólították meg benne ötszörösen, az Égi Anyát, akit a rózsafüzér királynéjának is neveztek:

„Akit, te Szent szűz, a Szent Lélektől fogantál.”
„Akit, te Szent Szűz, Erzsébetet látogatván hordoztál.”
„Akit, te Szent Szűz, a világra szültél.”
„Akit, te Szent Szűz, a templomban bemutattál.”
„Akit, te Szent Szűz, a templomban megtaláltál.”

A második, fájdalmas olvasó jelképe a vörös rózsakoszorú volt, s szintén öt pontot érintett, Krisztus szenvedéseit, passióját:

„Aki érettünk vérrel verítékezett.”
„Aki érettünk megostoroztatott.”
„Akit érettünk tövissel koronáztak.”
„Aki érettünk a keresztet hordozta.”
„Akit érettünk a keresztre feszítettek.”

Végül mintegy feloldásként következett az arany rózsakoszorúval szimbolizált dicsőséges olvasó ötössége:

„Aki halottaiból feltámadt.”
„Aki a mennybe felment.”
„Aki nekünk a Szentlelket elküldte.”
„Aki téged, Szent Szűz, a Mennybe fölvett.”
„Aki téged, Szent Szűz, a Mennyben megkoronázott.”

Úgy gondolták, ha valaki megfelelő áhítattal mondja ezeket az imákat, akkor egyre közelebb kerül a Boldogasszonyhoz, s akár egyesülhet is vele.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom: Molnár V. József: Hétboldogasszony (Főnix Könyvek; 29.)

Szeptember 8. – Kisboldogasszony ünnepe

A hatodik fő Mária-ünnep. Ekkor, szeptember 8-án ünnepelték Mária születését, amire apokrif írásokban találhatunk utalásokat. Mivel a hagyomány szerint Mária egy keddi napon született, Kisboldogasszony napjára úgy készültek, hogy előzőleg hét kedden keresztül böjtöltek és imádkoztak.

A Nagyboldogasszony napjától Kisboldogasszony napjáig tartó körülbelül háromhetes időszakasz – a két Boldogasszony köze – különleges időszakasznak számított, amihez rengeteg hagyomány és rítus kapcsolódott. Például nagy becsben tartották az ekkor tojt tojást, amit varázserővel ruháztak fel. Úgy vélték, hogy tavaszig is eláll, s néha pajzánkodva megjegyezték, hogy szerencsés az a gazda, aki a tojásait két asszony között tudhatja. Sok helyütt ezt a három hetet tartották a legalkalmasabbnak a búzacséplésre. Ilyenkor szellőztették a ruhákat is, mert úgy hitték, akkor nem tud majd belemenni a moly. Szintén e három hét alatt gyűjtötték be a gyógyfüveket és -virágokat. Az eladósorban lévő lányokat menyasszonynak, az érett legényeket vőlegénynek öltöztették, akik aztán szent helyekre zarándokoltak, mert úgy tartották, a jó házassághoz Mária áldására van szükség, és ez az időszak különösen alkalmas volt a felkészülésre.

Végül aztán elérkezett Kisboldogasszony napja. E nap fontos momentuma volt a napfelkelte várása: az emberek egy helyi magaslaton összegyűlve, imádkozva várták a kelő napot, mert úgy gondolták, aki elég tiszta és érdemes rá, az megpillanthatja a Napban a bölcsőben alvó kicsi Máriát, a Kisboldogasszonyt. Amikor felkelt a Nap, úgy mondták egymás közt, hogy megszületett a Napot szülő asszony.

Augusztus 15. – Nagyboldogasszony ünnepe

Az évkör ötödik nagy Mária-ünnepe Nagyboldogasszony napja augusztus 15-én. Ez az egyik legerősebb Mária-ünnep, amikor az Égi Szűz hatása a legtisztábban tud megnyilatkozni. Ez Mária mennybemenetelének, mennybevételének az ünnepe, de ekkor emlékezünk meg arról is, hogy Szent István király Magyarországot és a magyar népet az Égi Anya kegyeibe és oltalmába ajánlotta. Az Érdy-kódexben így olvashatunk az eseményről: „Annak utána fölemelé ő édes kezeit, szemeit és szívét, lelkét mennyeknek szent országába, és nagy siralmas és könyörületes szóval mondá: Ó, mennyeknek Királyné Asszonya, Istennek szent Anyja és ez világnak megépítő nemes Asszonya, dicsőséges Szűz Mária! Te szentséges kezeidbe és oltalmad alá adom és ajánlom (…) ez szegény országot mind benne való urakkal és szegénnyel, bódoggal egyetemben…” Így lett hazánkból Regnum Marianum, Mária Országa, így lett égi patrónánk, örökös királynénk a Nagyboldogasszony, akit a Szent Korona illet, akinek az aktuális uralkodó mindig csak a földi helytartója volt.

E napon kifejezetten Máriához kötődő szent kegyhelyeket kerestek fel az emberek, s ott imádkoztak az elhunytak lelki üdvéért, mert úgy gondolták, ilyenkor különösképpen megnyilvánul az Égi Anya kegyelme, és képes a purgatóriumban szenvedőket magához emelni ugyanúgy, ahogyan ő maga is a mennybe emelkedett. Mindehhez egy érdekes népszokás társult: Máriának sok helyütt volt egy halotti szobra, amit az ünnep vigíliáján, vagyis előző este koporsóba fektettek, felravataloztak, megsirattak, halotti énekekkel elbúcsúztattak, imádkoztak és virrasztottak mellette – levezettek egy teljes halotti szertartást. Azután elindultak a koporsóval, és körbejárták a határt – a gyászmenet is olyan volt, mintha rendes temetés zajlana –, végül a templomba visszatérve lebontották a ravatalt, a szobrot eltették, és a halotti szertartás ünneplésbe csapott át: ekkortól a mennybemenetellel kapcsolatos imákat, énekeket zengtek, s szentelt virágokból fontak koszorút a templomi Mária-szobor fejére. Nagyboldogasszony napján már e virágoké volt a főszerep.

Július 2. – Sarlós Boldogasszony ünnepe

A negyedik Mária-ünnep, Sarlós Boldogasszony napja sok helyütt az aratás kezdetét jelezte. Ehhez a naphoz kötötték azt az eseményt, amikor az áldott állapotban lévő Mária meglátogatta Erzsébetet. Nehézkes Máriának is nevezték e napot, hiszen ekkor már a búzafejek is elnehezültek, magoktól terhesek voltak. A kora reggeli mise idejére a templom falához támasztották az aratóeszközöket, hogy áldás legyen rajtuk, és magán az aratáson is. A mise végeztével aztán énekelve indultak ki a határba, ahol a legidősebb asszony először is levágott három marok búzát a sarlójával a legszebb, legérettebb gabonából, és piros szalaggal átkötötte azt; ebből lett az úgynevezett Jézus-kéve. A búza a Napot jelképezte, a Nap viszont a krisztusi minőséget. (Őseink úgy hitték, hogy minden búzamagon megtalálható Jézus arcképe, ha az ember megfelelő lelkiállapotban tekint rá.) A család tagjai körbeállták, körbetérdepelték a Jézus-kévét, s a felkelő nap felé fordulva megköszönték a Teremtőnek a termést. Ezzel a szertartással fogtak neki a munkának, tudván, hogy így bőven jut mindenkinek a gabonából. A családé lett az, amit learattak, az elhullott kalászt meghagyták a szegényeknek, és mindig hagytak a madaraknak is egy-egy csíkot a termőföldön, hogy azok is jóllakjanak. (Egyes helyeken a Jézus-kévét az aratás végén kötötték meg, ilyenkor utólag tartottak hálaadási szertartást a bő termésért.)

Sarlós Boldogasszony ünnepét a hagyomány szerint a ferencesek vezették be a 13. század tájékán. Általuk terjedt el, és körülbelül száz év alatt a keresztény Európa minden zugába eljutott. Az egyház beiktatta az egyházi évbe, s a 14. századtól már hivatalos ünnepnapként kezelték. Hazánkban a középkor vége felé gyökeresedett meg. Akkoriban feljegyeztek olyan látomásokat, ahol Mária mint Szűzanya jelent meg, bal karján a kis Jézussal, jobb kezében pedig sarlót tartva, amivel arat. Bár mára a legtöbb helyen megváltozott a régi gyakorlat, de hajdan a hagyomány szerint az asszony járt elől a sarlóval, ő aratott, s a férfi ment és kötözött a nyomában. Ebben a munkamegosztásban jelent meg jelképesen az, hogy a Szűzanya az arató, és mögötte megy a fia, Jézus Krisztus, aki összegyűjti mindazt, amit az anyja learatott, és elválasztja a búzát a konkolytól.

Az első aratási napon a férfiak tiszta fehér ingben, gatyában – ünneplőben – vettek részt, a lányok fejére pedig aratókoszorút tettek. Azt úgy fonták meg, hogy a Szent Korona mása legyen, s később a ház falára akasztották, vagy énekekkel, imákkal kísérve bevitték a templomba. Sok helyütt ezen a napon került a szobába az úgynevezett búzaborona is, egy művészi módon összefont kalászcsomó, ami aztán egész éven át ott maradt, mígnem a következő évnek ezen a napján le nem cserélték egy újabbal. Az első aratás végeztével aratómulatságot rendeztek, mintegy hálaadásként.

Az erre az időszakra kigömbölyödő teliholdra úgy tekintettek, mint a Boldogasszony lámpására. Megesett, hogy ilyenkor éjjel is kimentek sarlózni egy keveset, mert úgy gondolták, hogy a telihold fényénél különösképpen érvényesül Sarlós Boldogasszony ereje. Egyes helyeken pedig virágokkal felékesített széket tettek ki a ház elé, ha arra jár az áldott állapotban lévő Mária, legyen hol megpihennie. Ehhez a szokáshoz tartozott egy kis rigmus is: „Isten áldása van azon a helyen, ahol a Szűz keresztülmegyen.”

A Szent Erzsébetet meglátogató Mária tiszteletére böjttel egybekötött zarándoklatokat tartottak ezen a napon: Mária-kegyhelyeket kerestek fel, általában mezítláb. A gazdák különös kegynek vették, ha az ő földjükön, rétjükön haladt át egy-egy zarándokcsapat, mert úgy gondolták, ez bővebb termést és áldást hoz.

Ekkortájt már rengeteg virág virágzott, amit összekötöttek az Égi Anya minőségével. A magyar néphagyomány úgy tartja, hogy a virágok Mária emlékére nyílnak. Amerre Mária jár, ott virágba borul a táj. Őseink hite szerint hajdanán sok virágnak Mária adott nevet, s a Nagyboldogasszony ruházta fel őket gyógyító erővel. Sarlós Boldogasszony napján ezért gyakran virágokat szenteltek, amikkel  aztán betegeket gyógyítottak. Az a népszokás is fennmaradt, hogy az elhunyt emberek koporsójába e napon szentelt virágot helyeztek, hogy az segítsen az elhunytnak túlvilági útján.

Sarlós Boldogasszonyra úgy tekintettek, mint a Nagyboldogasszony egyik megnyilvánulására, a szegények és a szükséget szenvedők gondviselőjére, a halottak oltalmazójára, a betegségben és fogságban sínylődők pártfogójára, valamint a várandós édesanyák vigyázójára. Napját az anyaság, a földi aratás, az áldott állapot, a kalász őrizte fény ünnepének tartották.

Március 25. – Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe

A harmadik jelentős Mária-ünnep, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja március 25-ére esik. Nem sokkal március 21-e, a tavaszi nap-éj egyenlőség után következik, amikor pontosan egyforma hosszú a nappal és az éjszaka. Ez a nap már magának Máriának a szűzfoganását ünnepli, Jézus foganását Mária méhében. Ehhez a naphoz kötötték az angyali üdvözletet is.

A magyar néphit szerint, ha valaki Gyümölcsoltó Boldogasszony napján elimádkozik ezer Üdvözlégyet, annak teljesül a jóra való kívánsága. Sok helyütt ezért már hajnali háromkor összejöttek az emberek és közösen imádkoztak. (Azért ilyen korán, mert a néphit szerint hajnali három óra tájt jelent meg Gábriel arkangyal Máriának.) Az Üdvözlégy mellett különféle énekeket is énekeltek. Az egyik legismertebb így hangzott:

„Üdvözlégy kinyílt szűz virág,
Szűzen szülő szép anyaság,
Kegyes királyné asszonyság,
Csillaggal fénylő boldogság.”

Országszerte általános szokás volt ilyenkor a fáklyagyújtás, vagyis itt is megjelenik a tűz eleme, de ami ennél is fontosabb: ezen a napon oltották a fákat. Mivel Mária e napon fogadta a méhébe Jézust, úgy hitték, hogy amelyik fát ilyenkor oltják be, azt később nem szabad kivágni, nyesegetni, mert az olyan, mintha embert ölne az illető. Ezek a fák maximális védelmet élveztek, semmilyen kárt nem szabadott bennük tenni, hanem meg kellett várni, míg maguktól kiszáradtak és elhaltak. Ha valaki mégis kivágott volna egy ilyenkor beoltott fát – amiből a néphit szerint akár vér is kiserkenhetett –, arról azt tartották, hogy megvakul, vagy megbetegszik. Ugyanakkor előszeretettel oltottak az ilyen fákról, mondván, azok oltványain áldás lesz.

A Gyümölcsoltó Boldogasszony napján oltott fákat hasonló tisztelet övezte, mint az Életfát, illetve mint azokat a fákat, amiket az újszülöttek tiszteletére ültettek. Sok helyütt búzaszalmával rakták körbe, piros szalagokat és szent olvasót kötöttek rájuk, hogy azok a rossz erőket távol tartsák, és a fák bő termést hozzanak. Egyes helyeken kukoricát is pattogtattak ilyenkor, mintegy fehér mágiaként, hogy majd az oltványok rügye is kipattanjon.

A látszólag meddő, terméketlen nők számára ezt a napot tartották a legalkalmasabbnak a foganásra. A magzat után sóvárgó asszonyoknak azt javasolták, hogy ezen a napon bújjanak össze az urukkal, hátha Máriához hasonlóan – ha nem is szűzen, de – ők is megfogannak. Ha ez tényleg megtörtént, akkor a születendő gyermeket nagy becsben tartották, úgy gondolták róla, hogy égi beavatkozás eredményeként fogant, és áldás kíséri majd egész élete során.

A Dunántúl egyes vidékein ezen a napon a gazdák kitárták az istálló ajtaját, és hagyták, hogy a fecskék berepüljenek rajta. A fecske – a magyar néphit szerint a Szent Szellem egyik megtestesítője – szent madárnak számított, a Szűzanya madarának. Az istálló pedig, ahová berepült, a szentséges anyaméhet szimbolizálta, s gyakran a születés helye is volt. Lukács evangéliuma szerint Mária is istállóban adott életet Jézusnak, de a hétköznapokban ott jött világra a kiscsikó, a kisborjú, és a kutya vagy a macska is szívesen kölykezett az istállóban. Azt is megfigyelték, hogy a fecskék, amelyek Gyümölcsoltó Boldogasszony tájékán érkeznek haza délről, Kisasszony napján, vagyis egy másik Mária-ünnepen indulnak ismét délnek.

Február 2. – Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe

Ezt a napot már az 1092-es szabolcsi zsinat is a kötelező ünnepek közé sorolta. Az Érdy-kódex úgy fogalmaz, hogy ez Mária tisztulásának a napja, s az az esemény kötődik hozzá, amikor Mária a korabeli zsidó törvények szerint bemutatta Jézust a főtemplomban. Ezen a napon a keresztény templomokban gyertyát szenteltek – innen ered az ünnep neve.

A gyertya szimbólum volt: viasza jelképezte az emberi, fénye pedig az isteni természetet, s e kettő a gyertyában egységet alkotott. A középkorban először a tüzet áldották meg, majd e megszentelt tűzről gyújtották meg a gyertyákat. Azok aztán végigkísérték az emberi élet főbb állomásait: ott voltak a nászágy, majd a szülő nő és az újszülött mellett, a kisgyermek ágyánál védelemként, a betegénél gyógyítóként, s a haldokló kezébe is ilyen szentelt gyertyát adtak. E gyertyáknak égi erőt tulajdonítottak, óvó, tisztító, gyógyító, gonoszűző szerepük volt. A magyar néphit szerint a végidők sötétségében is a hétszer szentelt gyertya fog fényt adni, s közvetíteni Krisztus kegyelmét.

Ezen ünnep ősét már a római kultúrában megtaláljuk: Mars Isten anyja, Júnó (Iuno) tiszteletére – akinek egyik mellékneve Februa, azaz „Engesztelő” volt – ötévente fáklyákkal vonultak fel a rómaiak. Később a keresztények pápai rendeletre minden év februárjában körmenetet tartottak Jézus anyja tiszteletére. Nem véletlen hát, hogy éppen februárra került ez az ünnep.

Februárban a föld kezd éledezni téli álmából, s Máriához hasonlóan, aki bemutatta a főtemplomban Jézust, ezen történés mintegy planetáris ismétléseként évről évre bolygónk is „bemutatja magát” a mindenség templomában: árasztani kezdi magából azt a fényt, azt az életet, amit a tél folyamán magába rejtett. Ennek tiszteletére ezen a napon általában határkerülő szertartásokat tartottak fáklyákkal és szentelt gyertyákkal.

A második nagy Mária-ünnephez, Gyertyaszentelő Boldogasszony napjához tehát az ébredés, a fény bemutatásának a minősége tartozik. Az ünnep legfőbb kelléke, a gyertya az áldozatkészség szimbóluma: elég, megsemmisül, hogy fényt adjon. Ugyanígy az embernek is fel kell számolnia egoizmusát, hogy túllépve önmagán fényt árasszon a környezetébe.