Július 2. – Sarlós Boldogasszony ünnepe
A negyedik Mária-ünnep, Sarlós Boldogasszony napja sok helyütt az aratás kezdetét jelezte. Ehhez a naphoz kötötték azt az eseményt, amikor az áldott állapotban lévő Mária meglátogatta Erzsébetet. Nehézkes Máriának is nevezték e napot, hiszen ekkor már a búzafejek is elnehezültek, magoktól terhesek voltak. A kora reggeli mise idejére a templom falához támasztották az aratóeszközöket, hogy áldás legyen rajtuk, és magán az aratáson is. A mise végeztével aztán énekelve indultak ki a határba, ahol a legidősebb asszony először is levágott három marok búzát a sarlójával a legszebb, legérettebb gabonából, és piros szalaggal átkötötte azt; ebből lett az úgynevezett Jézus-kéve. A búza a Napot jelképezte, a Nap viszont a krisztusi minőséget. (Őseink úgy hitték, hogy minden búzamagon megtalálható Jézus arcképe, ha az ember megfelelő lelkiállapotban tekint rá.) A család tagjai körbeállták, körbetérdepelték a Jézus-kévét, s a felkelő nap felé fordulva megköszönték a Teremtőnek a termést. Ezzel a szertartással fogtak neki a munkának, tudván, hogy így bőven jut mindenkinek a gabonából. A családé lett az, amit learattak, az elhullott kalászt meghagyták a szegényeknek, és mindig hagytak a madaraknak is egy-egy csíkot a termőföldön, hogy azok is jóllakjanak. (Egyes helyeken a Jézus-kévét az aratás végén kötötték meg, ilyenkor utólag tartottak hálaadási szertartást a bő termésért.)
Sarlós Boldogasszony ünnepét a hagyomány szerint a ferencesek vezették be a 13. század tájékán. Általuk terjedt el, és körülbelül száz év alatt a keresztény Európa minden zugába eljutott. Az egyház beiktatta az egyházi évbe, s a 14. századtól már hivatalos ünnepnapként kezelték. Hazánkban a középkor vége felé gyökeresedett meg. Akkoriban feljegyeztek olyan látomásokat, ahol Mária mint Szűzanya jelent meg, bal karján a kis Jézussal, jobb kezében pedig sarlót tartva, amivel arat. Bár mára a legtöbb helyen megváltozott a régi gyakorlat, de hajdan a hagyomány szerint az asszony járt elől a sarlóval, ő aratott, s a férfi ment és kötözött a nyomában. Ebben a munkamegosztásban jelent meg jelképesen az, hogy a Szűzanya az arató, és mögötte megy a fia, Jézus Krisztus, aki összegyűjti mindazt, amit az anyja learatott, és elválasztja a búzát a konkolytól.
Az első aratási napon a férfiak tiszta fehér ingben, gatyában – ünneplőben – vettek részt, a lányok fejére pedig aratókoszorút tettek. Azt úgy fonták meg, hogy a Szent Korona mása legyen, s később a ház falára akasztották, vagy énekekkel, imákkal kísérve bevitték a templomba. Sok helyütt ezen a napon került a szobába az úgynevezett búzaborona is, egy művészi módon összefont kalászcsomó, ami aztán egész éven át ott maradt, mígnem a következő évnek ezen a napján le nem cserélték egy újabbal. Az első aratás végeztével aratómulatságot rendeztek, mintegy hálaadásként.
Az erre az időszakra kigömbölyödő teliholdra úgy tekintettek, mint a Boldogasszony lámpására. Megesett, hogy ilyenkor éjjel is kimentek sarlózni egy keveset, mert úgy gondolták, hogy a telihold fényénél különösképpen érvényesül Sarlós Boldogasszony ereje. Egyes helyeken pedig virágokkal felékesített széket tettek ki a ház elé, ha arra jár az áldott állapotban lévő Mária, legyen hol megpihennie. Ehhez a szokáshoz tartozott egy kis rigmus is: „Isten áldása van azon a helyen, ahol a Szűz keresztülmegyen.”
A Szent Erzsébetet meglátogató Mária tiszteletére böjttel egybekötött zarándoklatokat tartottak ezen a napon: Mária-kegyhelyeket kerestek fel, általában mezítláb. A gazdák különös kegynek vették, ha az ő földjükön, rétjükön haladt át egy-egy zarándokcsapat, mert úgy gondolták, ez bővebb termést és áldást hoz.
Ekkortájt már rengeteg virág virágzott, amit összekötöttek az Égi Anya minőségével. A magyar néphagyomány úgy tartja, hogy a virágok Mária emlékére nyílnak. Amerre Mária jár, ott virágba borul a táj. Őseink hite szerint hajdanán sok virágnak Mária adott nevet, s a Nagyboldogasszony ruházta fel őket gyógyító erővel. Sarlós Boldogasszony napján ezért gyakran virágokat szenteltek, amikkel aztán betegeket gyógyítottak. Az a népszokás is fennmaradt, hogy az elhunyt emberek koporsójába e napon szentelt virágot helyeztek, hogy az segítsen az elhunytnak túlvilági útján.
Sarlós Boldogasszonyra úgy tekintettek, mint a Nagyboldogasszony egyik megnyilvánulására, a szegények és a szükséget szenvedők gondviselőjére, a halottak oltalmazójára, a betegségben és fogságban sínylődők pártfogójára, valamint a várandós édesanyák vigyázójára. Napját az anyaság, a földi aratás, az áldott állapot, a kalász őrizte fény ünnepének tartották.